[mozi]
Tigris és Sárkány

A filmet sajnos némi csúszással csak 2002 szeptember elején láttam, ráadásul széles vásznú mozi helyett otthon a kisképernyős tévémmel, akkor ezt a pár sort írtam róla:

Sejtettem, hogy jó filmnek kell lennie, mint harcművészet-mániákus rögtön meg is akartam nézni moziban, aminek az lett a végeredménye, hogy nem jött velem senki sem, egyedül meg csak ritkán szeretek mozizni, úgyhogy csak most tudtam megnézni...
Sejtettem, hogy jó film lesz, de tévedtem: ez a film gyönyörű. Három napig voltam a hatása alatt, még a sörözés se ment úgy, ahogy kéne.

Ez valóban így történt: három-négy napig bolyongtam elveszve, csendesen felzaklatva, fejbevágva és elrabolva. Egy cimbora még meg is kérdezte, hogy mi bajom. Mondtam, hogy nincs bajom, csak hatás alatt vagyok, máshol járok lélekben. Azóta is írni akarok valami bővebbet a filmről, hogy miket is látok benne, de eddig nem sikerült. Ma viszont megint elég felkavaró és misztikus(?) álmom volt, aminek a végén kivégeztek méreggel, és ahogy tértem magamhoz az álomból, két dolog ugrott be ismét: a Pál Utcai Fiúk: Újra című dala (és azon keresztül az egész album) és a Tigris és Sákrány – mindkettő nagyon álomszerű (számomra). Úgyhogy úgy tűnik, ihletett a helyzet, de előtte azért még megnézem újra.

Különbözik a többi bunyós filmtől abban, hogy soha egy percig nem kétséges, hogy Li Mu-bai (az egyik főhős) a legnagyobb harcművész, nem is ez a lényeg benne. Ebben a filmben nem azért van küzdelem, mert kell az akció az izgalomhoz, hanem mert a harc szerves része az életnek, a kínai kultúrának pedig különösen a virtuóz és sokszínű harci művészetek. Ez a film a kínai életet, kultúrát és hagyományokat mutatja be egy történeten keresztül, melynek főszereplői reprezentálják a különböző származásokat és társadalmi rétegeket. Ahogy egy másik kritikus írta: ez a film a rendező szerelmi vallomása hazája iránt. Tényleg az. Bepillantást nyerhetünk az udvari-hivatalnoki élet kötöttségeibe és játszmáiba, a karavánok életébe, a sivatagi és városi életbe, a harcosok világába, a kolostori életbe, a kínai ezotériába... De ezen kívül még tágabb rétegeket mutat meg, kínai díszleten keresztül megláthatjuk a bárhol élő emberek drámáját, társadalmi viszonyokba kódolt magányát, az elveszettség különböző formáit, ami legtöbbször halk, hiába ölt néha indulatos külalakot. Miközben a háttérben mozgó, hétköznapi dolgukat végző emberek jelzik, hogy ez ‘csak’ egyének drámája, az élet megy tovább körülöttük, a történelem nem fordult ki medréből, hiába nagy jelentőségűek a szereplői, érzéseikben és botlásaikban ugyanolyan ágrólszakadtak és kiszolgáltatottak, mint valamennyien. Ahogy Be-lai, az öreg és bölcs kereskedő mondja:

“Ha a szív megszólal, a legbátrabb harcos is sültbolonddá válik.”

Ez az idézet a rögtön felfogható jelentésén túl, a film első párbeszédével együtt a spiritualis tanulásnak is finom kritikájául szolgál, hogy hiába bármilyen mérvű és jelentőségű tudás, az érzelmek elcsendesítéséhez és megnyugtatásához nem elég az önfegyelem és a rendezettség a legnagyobb fokon. Egy régi, általam ismeretlen eredetű bölcsesség szerint:

“Ha saját házad táján tiszta a kert, s a fákon zamatos, érett gyümölcsök lógnak, a szomszédok, s a vándorok betérnek hozzád egy teára, akkor kezdj el gondolkodni azon, hogy valamit nagyon rosszul csináltál...”

Mondhatnám, nem csak a mértéktelenségben kell mértéket tartani, hanem a mértékletességben is.

És a film végére mindenkiről kiderül, hogy mindenkinek csak az őszintén megélhető szeretet hiányzik az életéből, mindegy, ki és minek a mekkora tudora. Ezt csak páran tudják vagy merik bevallani és felvállalni és e tekintetben ők a legerősebbek: Be-lai, az öreg kereskedő, Sötét Felhő, a sivatagi barbár rabló és a rendőrnyomozó lánya (még ha ő csak mellékszereplő is), és talán Shu Lien, a karavánkísérő nő. A többiek szomjasan, prétaként kajtatnak a világban miközben utolsó leheletükig igyekeznek fenntartani a maszkjukat, perszónájukat. Pedig nincs az a hatalom (legyen szó társadalmi pozicíóról, harci tudásról, vallási beavatottságról, stb.), ami kiválthatja azt a legbelülről fakadó vágyat, hogy valakivel nyílt lehessen az ember, hogy feloldódjon valami nálánál nagyobban, és hívjuk ezt mondjuk szeretetnek, intimitásnak. Mind a szabadságot keresik a maguk módján, de a legtöbben rossz helyen, vagy ami még valószínűbb szokott lenni: jó helyen csak rosszkor vagy rosszul.

Zárásként még a film címét hoznám elő, ugyanis bárkivel beszéltem is, akinek tetszett, annyira megragadta a film, hogy eszébe se jutott megkérdezni, hogy miért ez a címe. Pláne, hogy az eredeti címe nem is az, hogy Tigris és Sárkány, hanem Lapuló Tigris, Rejtező Sárkány (Crouching Tiger, Hidden Dragon). Akkortájt magam is csak a címnek utánanézés miatt tudtam meg, hogy a ‘tigris és sárkány’ az általunk jin-jangnak hívott szimbólum (hivatalosan a ‘taiji’-jel) szinonimája, vagyis:

A film félig álomszerűen, legendásan mutatja be hogyan is tipegünk-topogunk-tántorgunk döntéseinkben, hogy mikor kell keménynek, határozottnak és tettrekésznek lenni (→jang, a Tigris) és mikor kell elfogadónak, lágynak, körültekintőnek lenni (→jin, a Sárkány), és hogy mindeközben mennyire elveszettek tudunk lenni, ami saját életünket, kibontakozásunkat, belső természetünk kinyílását illeti – hát ezért lapul a tigris és rejtezik a sárkány.

kelt: 2015. május 21.

Pál Utcai Fiúk: Újra

Pál Utcai Fiúk: Ha jön az élet (album)

“Adj, Uram, bátorságot, hogy változtassak azon, amin kell. Adj türelmet, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok. És adj bölcsességet, hogy mindig felismerjem a kettő közt a különbséget.”
— a ‘keresztény jin-jang’