hajónapló, mozi (archívum)
Furcsa játék

Nos. Elõször ordenáré módon ökörborjúnak tartottam ezt a filmet, de gondoltam, hátha lehet találni valamit [1.] a végén, a hajós jelenetnél arra a valóságról és fikcióról szóló kis gondolatfoszlányban, [2.] az ‘élet-távirányítóban’ és [3.] a két pszichogeci a nézõkhöz való közvetlen kiszólásaiban, a filmnézõk érzelmi provokálásában. Hazamentem, elaludtam, majd álmomból felébredve rájöttem a megoldás(om)ra, és hogy ez bizony egy tök jó film.

“A megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni lehetetlen; ez az egyik legnagyobb feladat, amivel az embernek szembe kell néznie.”
[Víg Mihály]

Egy srác azt mondta, hogy a film lényege szerinte az, hogy van egy ‘élet-távirányítója’ pszichogeciknek, amivel visszapörgethetik az eseményeket, ha számukra rosszul alakulnak a dolgok. Szerintem talán inkább éppen az ellenkezõjérõl van szó: a történet (az életük) egy-egy pontján elõreszaladnak egy kicsit az idõben megnézni, hogy milyen módokon folytatódhatnak az események. Ebbõl kiválasztják a számukra legmegfelelõbbet és azon a szálon próbálnak továbbhaladni. Tehát idõben nem hátra-, azaz visszaugrásról van itt szó, hanem pillanatnyi elõreugrásokról, de az, hogy elõrefelé történik a jövõbe, az csak utólag derül ki. Bár az idõ és az idõbeni sorrendiség, az idõbe vetettség az egyik legnagyobb illúzió, ebben az esetben szerintem mégiscsak egyértelműen elõreugrásról van szó. Olyan elképzelésrõl, jövõlehetõségekbe való betekintésrõl, mint ahogy Paul Attreides teszi Frank Herbert: Dűne című könyvében. De mi van, ha elõre meg tudunk látni bizonyos helyzetek lehetségességét? Akkor van esély rá, hogy már annak megtörténte elõtt szembe tudjunk vele nézni és így esély adódik, hogy el is kerülhessük. Sõt, nem is az elkerülésére van esély, hanem a felkészülésre, hogy adott pillanatban a lehetõ legmegfelelõbben tudjunk mozdulni.

Emiatt egyre inkább gondolom azt, hogy a cingár pszichogeci direkt és egyértelmű kiszólásai a filmnézõkhöz pont errõl szól. Azt akarja kiprovokálni, hogy a filmbeli családdal szemben nekünk van-e merszünk, erõnk kicsit a jövõbe (a megszokásainkon túl) gondolni, látni a potencialitásokat, avagy sem: nem akarunk, nem merünk a lehetséges jövõképekbe belegondolni, megpróbálunk birka módjára mindig csak és kizárólag az elõttünk levõ látható és kézzelfogható (‘földhözragadtabb’) dolgokra figyelni, minden mást kizárva látókörünkbõl. Választhatjuk ez utóbbit is persze, de akkor ne csodálkozzunk, ha nem tudunk kiszállni, ha nincs vége a játéknak. És hogy mi ez a furcsa játék? Maga az egész létforgatag és benne az összes többi rajtunk kívüli szereplõ, amire még mindig igaz Franz Kafkának az a (sokféleképpen is értelmezhetõ) nagyrabecsült mondása:

“Aki keres, nem talál, de aki nem keres, azt megtalálják.”

A látszólag harmonikus család azért vált kiszolgáltatottá, mert nem is keresték korábban a kiutat akár az ilyen vagy az ehhez hasonló helyzetekbõl, mindennapi banális életükbõl, benneragadtak a létforgatagban, beszűkült kis világukban. A két pszichogeci emiatt a létforgatag határhelyzeteinek hasonlata. És ilyen helyzetekben már ne is álmodjunk arról, hogy esetleg azt az ‘élet-távirányítót’ el lehet lopni tõlük, mert nem lehet, mert az magának a megoldóképességnek a szimbóluma, amire korábban kellett volna szert tenni, felkészületlenül belepottyanva egy határhelyzetbe már késõ a bánat.

íródott: 2002. október 10.

feltöltve: 2015. március 21.

rendezte: Michael Haneke

Készült e filmből egy amerikai változat is, ami azért érthetetlen egy kicsit, mert a szereplők és a ház nem ugyanazok benne, de a jelenetek, sőt még a beállítások is egy az egyben ugyanazok. (Tán még a rendező is, de erre most nem emlékszem.)