Darren Aronofsky filmjein merengek

Na, végre sikerült megnéznem a Fekete hattyút, nagyon szép film, ahogyan Aronofski többi filmje is. Nekem úgy tűnik, mintha a filmjeiben lenne egy olyan közös vonás, hogy azt mutatja be különböző formákban, hogy az ember miképpen tudja elveszíteni a kapcsolatot a külvilág és saját belvilága között, hogy képtelen összeegyeztetni belső vágyait és világlátását a ‘külső valósággal’.

Spoiler-veszély!

A Piben van egy kvázizseni agytröszt, aki az élet legbelsőbb titkát kutatja, miközben teljesen életképtelen, agyalását olyan túlzásba viszi, hogy képtelen megélni az életet, az értelem és a racionalitás oltárán feláldozza a másik oldalt, az ösztönöket és érzéseket.

A Forrásban van egy haldokló nő, aki a testérzékelését veszti el mind jobban, egyre kevésbé érzi a hőt, felületet, ‘csak’ szeme és füle közvetíti a külső valóságot, de mivel nem érzi, olyan mintha pusztán szemlélője, kukkolója lenne a dolgoknak. Aztán van a pasija, aki harcos héroszként keresi a titkot, a betegség kezelésének nyitját, s miközben szinte minden energiáját szerelmének megmentésére fordítja, észre sem veszi, hogy annak inkább arra lenne szüksége, hogy mellette legyen. Szép, hogy a filmben bemutatja, az emberi hősiesség és bátorság és küzdelem sokféle lehet, a fizikai harctól kezdve a szellemi erőfeszítésen át egészen a lelki megmérettetésig, mert az is ugyanolyan bátorság (néha talán nagyobb is), mint a bunyó, ha az ember le tud mondani elmúlt dolgokról és így továbbélni. Kevésbé látványos, de nem kevésbé élet-halál küzdelemről van szó. És persze úgyis lehet látni a konkvisztádoros és a misztikus síkok jeleneteit, mint a pár történetének különböző vetületeit, lelki megélésének manifesztációját. Szembeszegülés és elfogadás.

“Uram, adj bátorságot, hogy változtatni tudjak azon, amin kell. Adj türelmet, hogy elviseljem azt, amin változtatni nem tudok. És adj bölcsességet, hogy a kettő közt mindig különbséget tudjak tenni.”

“Megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni lehetetlen. Ez az egyik legnagyobb próbatétel, amivel az embernek szembe kell néznie.”

A Pankrátorban pedig van egy egykor menő birkózó, aki nagyjából még mindig egykori sikereinek emlékeiből és ennek illúziójában él, miközben egy lakókocsiban dekkol és a show-fellépéseken kívül egyetlen cimborája egy szomszéd kissrác, akivel tévéjátékon is pankrációt játszanak, de a videójáték is nagyon régi és a srác is kezdi már unni, ahogy kamaszodik. Súlyos egészségügyi gondok derülnek ki, ami felébreszti megszokott lelki szendergéséből, ráébred a valódi emberi kapcsolatok fontosságára. Igyekszik felvenni kapcsolatot lányával, akit addig elhanyagolt, valamint randizni egy nővel, hogy épérzésűbb életet próbáljon fabrikálni, ha utólag is, de amikor jönnek az első kapcsolati gondok, végül megfutamodva visszamenekül saját világába, illúziójába és utoljára még fellép, hogy királyként, reflektorok fényében húnyjon ki saját pislákoló lángja.

“Mindent beleadok és belehalok
Van itt valaki, aki boldog?
Van, ami rakenrol és van, ami nem”

Végül itt van a Fekete hattyú, amiben van egy anya, aki saját sikertelenségét próbálja kiköszörülni lányának beidomításával és magához láncolásával, aki emiatt tulajdonképpen nem is a saját életét éli, miközben a Hattyúk tava próbái során pont ezek a falak kezdenek kiderülni és ledőlni látszani. Ez nem is lenne baj, de a rendező szuggesztiója okán ez a változás túl gyors és intenzív, a lánynak nincs ideje megemészteni a benne addig csak lappangó önállóságot és saját vágyakat, amik elnyomottságuk miatt sötét erőkké válnak, és felszínre törve képtelen összeegyeztetni lelkének démonikus aspektusait, addig megszokott jókislány oldalával. A végső konfliktusban itt is a korábbi megszokások győznek, ahelyett hogy le tudna mondani rögeszméjéről és feldolgozni a múltat, hogy új, immár saját és igazibb életet kezdjen, végigviszi, amit elkezdett és bele is pusztul. Na de vajon ki/mi is valójában a fekete hattyú?

A Fekete hattyúban ki is mondatik a többi filmben is meghúzódó elem: a tökéletességre törekvés. Ez persze akár eszményi és áhított is lehetne, de a történetek központi szereplői mégis drámaiak, mert képtelenek alkalmazkodni a külvilág és az egyéni vágyak között (az előbbi rovására), csak saját mániáikra hagyatkozva határozzák meg a tökéletesség mibenlétét és azt igyekeznek megvalósítani, miközben a világ elmegy mellettük, az eszményen túli világ érdektelenné válik, emiatt ki is hullnak belőle.

Persze, mindezek nagyon ‘okosan’ hangzanak így leírva, tömör tanulságként, mintha a filmek ezzel meg lennének fejtve, de ahogy el vannak készítve a filmek, a hangulat, a párbeszédek, a fényképezés, a vágás, a történetfolyam lassú kibontakozása... attól igazán szépek és ütősek

(2012. július 16.)


ui.: Állítólag a Forráshoz eredetileg Brad Pittet akarták felkérni, de ő visszalépett "művészetről alkotott képe" miatt. Hát, ha ez igaz, akkor csókoltatom Pitt úr művészetről alkotott képét... Szerintem jó színész tud lenni Pitt, ha nekidurálja magát, de örülök, hogy Hugh Jackman lett inkább.

feltöltve: 2013. április 26.

Pi (port.hu)
A forrás (The Fountain) (port.hu)
A pankrátor (The Wrestler) (port.hu)
Fekete hattyú (Black Swan) (port.hu)

Kóanok, versek, megfejtések

URH: Kétezer démon