[színház]
“Az arany ára”

Először úgy tűnt, hogy Bereményi Géza csak saját, Eldorádó filmjét vitte át színdarabra. Aztán az utolsó 20-30 percben esett csak le és jöttem rá, hogy annál jóóóval többről van szó. Kérem szépen a Teleki téri piac királyának történetét mintegy hermetikai processzusként adta elő: ridegen túlélő piackirályból alkimista lett.

Monori (Sanyi bácsi), a kegyetlen piackirály mindennek aranyban méri az árát, még az emberi életnek is. Az érték közben eltűnik, a dolgoknak már csak ára van. Az idők hajlását folyamatosan követni akarja, soha nem adja fel egyetlen másodpercre sem, mert semmi sem számít, amíg élet van, a felmerülő problémákat pedig megoldani kell, nem pedig hagyni, hogy keresztülgázoljon rajtunk az idő, mintha hatalma lenne felettünk. Talán lenne is, ha Monori nem tudna együtt mozdulni mindig az idővel.

De az élet még neki is fontos, akármenyire tűnik számítónak még utolsó perceiben is. Főleg az unokájáé, akit fiaként szeretett és nevelt. A darab elején beszerzett aranyból mentette meg a fia (unokája) életét kétszer is: egyszer a vérszerinti apjától (hogy ne ő nevelje), másodszor a diftériától. Ebből az aranyból később ólomkatonának tűnő gyerekjátékot öntetett (legfőképp, hogy elrejtse az aranyat). A fizikai arany így vált először ólommá, majd az ólom így lészen arannyá ismét, de immár szellemi arannyá - Monoriban.

Sanyi bácsi rideg, számító viselkedése ellenére remek kereskedő, ami nem azt jelenti, hogy hogyan tudná más kárára megszedni magát, hanem hogyan lehet előnyös üzletet kötni anélkül, hogy a másik félnek jogos sértődése lehetne. Más szóval mindenki azt és úgy kapja, amit és ahogy megérdemel, mind a piacon, mind a magánéletben. Arról, hogy páran félreismerik és -értik időről időre, az már nem az ő dolga, de nem is az ő hibája. Mindenki azt lát bele Monoriba, amit akar; amilyennek a ránéző szeretné látni, amilyen a ránéző maga. Pedig Monori változik. Az egyetlen, aki folyamatosan változik, csak a körülötte levők ezt nem veszik észre. Az utolsó pillanatokban a mára piacozóvá lett ex-strici és seftes Tarzan még próbálkozik kiszedni Sanyi bácsiból valami aktuális üzleti furfangot és figyelemre sem méltatja, amint amaz rezzenéstelen arccal figyelmezteti többször is, hogy vizett felkapott felesége épp faképnél akarja hagyni Tarzant, amit végül meg is tesz annak érdektelensége miatt. Pedig a figyelmeztetés látszólagosságától eltérően jószándékú: jelzi (szerintem), hogy ami elveszett, azt hagyjuk, de azt ne amiért még lehet tenni. De Tarzannak nem volt hozzá füle, hogy meghallja.

Az egyetlen ember, akivel bár sok nézeteltérésük van és kettőjük közti ellentét felületes szemlélődéssel ég és föld, de mégis mindig érti őt, az a felesége. (Monori a tarot pakli Bolondja, míg mellette felesége a Világmindenség lehetne vagy annak közvetítője számára, amíg nem egyesül benne a kettő ismét a darab végén.) Kettejük jelleme látszólag ellentétes, pedig csak paradox.

Monori egy pillanatig sem kereste a megvilágosodást, mindig, folyamatosan azt tette és akkor, amit és amikor jónak látott és mindig rögtön gondolkodott és cselekedett is. Csak így történhetett, hogy mindig jelen tudott maradni, végül átjutni a kapujanincs átjárón. Azt akarta, hogy az aranynak ismét értéke legyen, ne csak ára. Lett is, mégha kezdetben nem is így gondolta, de végülis csak átverte a halált (ha úgy tetszik a szamszárát) is még egyszer és utoljára.

feltöltve: 2003. január 21.

feltöltve: 2014. augusztus 7.

színházi előadás
írta és rendezte: Bereményi Géza
port.hu